Dávid győzelme Saulon

Figyelem: az alábbi szövegek 100%-ban valós eseményeket írnak le! (bár láttuk, hogy a szöveg hamisítvány, de mégis ezzel a hozzáállással kéretik olvasni)

Nos, Sámuel nemes egyszerűséggel meghalt, egész Izráel sírt utána, eltemették Rámában, Dávid meg elment Párán pusztájába - jelenti a szöveg híradós-stílusban.
És volt egy ember Máonban, akinek az állatai Kármelben voltak, ugyanis ott volt bírkanyírótelep, neki meg 3,000 juha és 1,000 kecskéje volt. Hogy mi köze bármihez is, egyelőre nem tudjuk, csak a szokásos felesleges adathalmaznak tűnik a dolog.
Aztán kapunk még egy nagy adag infót róla, amiből szerintem a lényeg, hogy ő maga egy seggfej volt, a felesége meg nem.
Nos, Dávid 10 embert küldött a Nábál nevű egyénhez, megfenyegetve, hogy az embereinek annyi ha nem ad nekik váltságdíjat.
Viszont Nábál azt mondta, manapság úgyis állandóan megszöknek a szolgák, ha nem tudnak a mostaniak dolgozni akármiért majd kerít helyettük újakat, és különben is nem ismer semmiféle Dávidot.
Erre Dávid 200 embert otthagyott hogy őrizzék a táborukat 400-al meg ment gyilkolászni.
Közben viszont Nábán felesége Abigail (ejtsd: Abigél) a szolgáktól hallotta a pletykát, és ő hagyta magát megzsarolni, férje tudta nélkül (amit zsidó szokások szerint ugye nem tehetett volna meg) útnak indított egy nagyobb szállítmány ételt.
Dávid védelmi pénzt mivel nem kapott meg készült kiírtani a nyájat annak őrzőivel egyetemben, hiszen ez az Úr útja, nem más (Dávid saját szavai: 25.22).
De útközben Abigail és Dávid kompániája találkozott, és a nő kikönyörögte hogy Dávidék gondolják meg magukat.
Amikor Abigail hazaért a férje épp mulatozott, így csak reggel tudott szólni neki a dolgokról. Nábál persze morcos lett. Ezért 10 nap múlva az Úr lesúlytott rá, Nábál meghalt.
Dávid pedig örült, hogy bosszút állt az Úr Nábálon.
És Dávid elküldte Nábánhoz az embereit azzal az üzenettel, hogy mostantól Abigail az ő felesége. Abigail meg ugye nem nagyon ellenkezhetett a marcona gazemberekkel.
És Dávid a Jezréből származó Ahinoát is elvette feleségül.
Dávid legelső feleségét, Mikált pedig újra férjhezadta Saul.

Az angol változat egy érdekes vonatkozásban másként ír, ott nem "eb"-ekről van szó a 25:22, 34 sorokban, hanem olyanokról, akik a falra pisálnak. Ez önmagában nem lenne olyan említésre méltó, csakhogy Mark Twain híres írót érdekes gondolatokra ösztönözték, amiket a "Levelek a Földről" című művében lelhetünk fel:

"Vizelhetünk a fára, a saját anyánkra, lehugyozhatjuk a nadrágunkat és megúszhatjuk a dolgot, de nem vizelhetünk a falra - az már igazán mindenen túl volna. Eme rettenetes tett isteni kinyilatkoztatás szerinti bűn voltának eredete nem derül ki, ellenben eme bűn roppant súllyal esik latba - olyan súllyal, hogy semmi más, csakis igen sok olyan ember lemészárlása elégítheti ki az istenséget, akik véletlenül éppen ama területen laknak, ahol a falat bemocskolták."


MEGJEGYZÉS: "Meghala pedig Sámuel, és egybegyűle az egész Izrael, és siratták őt, és eltemették az ő házában Rámában." (25, 1.) Ez azonban nem gátolta abban, hogy könyvében beszámoljon a halála utáni eseményekről - mint ezt Mózes is tette. E téren egyébként Sámuel tartja a rekordot, hiszen még az első könyvéből is hátravan jópár fejezet.
Ne igyekezzünk a dolgok mélyére hatolni, hanem inkább legyünk nagyon boldogok, hogy az elhunyt próféta továbbra is vállalni szíveskedett a saját maga által felkent két király történetírójának tisztét. Oh vak papság!


Saulnak közben ismét vitték a hírt, hol lakozik Dávid és rablóserege, és Saul jó szokása szerint meg is indult ellenük - lássuk, milyen eredménnyel!
Zif pusztájában kergetőztek. Egy este pedig Dávid az önként jelentkező Abisai-al belopózott Saul táborába. Abisai terve az volt, hogy kinyírja Saul királyt, de Dávid ellenezte ezt, hiszen Saul az Úr felkentje volt, majd az Úr maga súlytson le Saulra. Vagy legalább csatában vágják le!
A terv mindössze annyi volt, hogy Saul dárdáját és "vizeskorsóját" lopják el (majd kifejtem az idézőjelet).
Szerencséjük(?) volt, mert az Úr bealtatózta az egész tábort, még az őrök is aludtak.
Dávid kiment az ellenséges táborból, majd valami Abnerrel elkezdett kiabálni, hogy "valakik" elloptak ezt-azt Saul királytól, mert nem vigyáztak ár eléggé.
De az az Abner felismerte Dávid hangját, mire Dávid visszaordított, hogy mégis mi rosszat tett, hogy az ő ura (Dávidé) kergeti itten (az útonállás ha más nem drága Dávid!). Merthogy ő igazán nem számottevő dolog az egész nagy birodalomban (azért 600 fős rablósereget nem mondanék olyan jelentéktelennek, jobb helyeken ennyivel háborút lehet nyerni!).
Saul erre már odaért (úgy tűnik felébredt a hangoskodásra és jó hadvezér módjára megnézte, mi az), és felajánlotta Dávidnak a bocsánatot, cserébe hogy nem ölte meg, mikor belopakodott a táborba. Dávid perdig visszaadta a lándzsát, aztán elment, Saul meg haza.

Felmerül a kérdés, vajon miért szerepel Saul a bibliában a kárhozottak között. Ha tisztán emberi szempontból okoskodunk, ez a király derék embernek látszik. Dávid ellen kirobbanó dührohamai a gonosz sugallat következményei (amik az Úr műve, azaz Saul nem hibáztatható miattuk), és Isai fia (Dávid) különben is szánalmas figura. Amikor Saul nincs a gonosz lélek hatása alatt, s normális állapotban van, akkor irtózik a kegyetlenségtől, nagy hazafi is. Dávid viszont - mint később láthatjuk - martalócaival beáll a filiszteusok seregébe. A papok azt mondják nekünk, hogy a dolgokat nem az ész szemszögéből kell vizsgálni. Ami hitcikkely, azt el kell fogadni, és ha valaki ekként fejet hajt, akkor hamarosan belátja, hogy minden rendben, isten tervei szerint történik. Ami megmagyarázhatatlannak látszott, bámulatosan világossá válik. Nyomban megnyilatkoznak előttünk a Sault keményen sújtó átok jogos indokai. Miben rejlik ez a kinyilatkoztatás?
Abban az edényben, amelyet Dávid elvitt. Ne higgye az olvasó, hogy tréfálok. A Hakila-táborbeli éjjeli edény döntő bizonyíték arra, hogy ez a király állandóan isten ellen lázadt.
Ugye nem felejtették el Mr. Isten határozott utasításait arról, miként illik háború idején szükségre menni?
El kell hagyni a tábort, kis kerek gödröt ásni stb. (Mózes ötödik könyve, 23, 12-14.) Ez a Saul pedig olyan fényűzésre ragadtatta magát, hogy éjjeliedényt tartott! Ha ez nem szemérmetlen istentelenség, akkor ugyan micsoda?… Mindezek után nem szabad csodálkozni azon, hogy isten megbánta Saul felkenését, és teljes szeretetével Dávid felé fordult, aki bizonyára kifogástalan, igazhitű módon végezte a nagydolgát.

Dávid továbbra is úgy gondolta, Saul előbb-utóbb megölné (hiszen Mr. Isten által rábocsátott őrültség alatt nem lehetett kiszámítani mit fog csinálni), ezért a filiszteusokhoz menekült mind a 600 emberével. Ugyanahhoz az Ákhis királyhoz fordult, akitől egyszer már elmenekült, mert az ki akarta adni holmi vérdíjért cserébe.
Dávid kibulizott magának egy egész várost, mi több, azt onnantól a zsidóság sajátjának tekintette, mint saját országuk része!
Dávid tizenhat hónapig állt a filiszteus király szolgálatában. Szerencsére a király már nem emlékezett a régi őrültre, mert az nem lett volna a legjobb ajánlólevél egy katonai parancsnoknak, ugyebár. Hozzá azonban Dávid még különösebb módon szolgálja ezt a királyt, aki jótevője. Elhiteti vele, hogy a zsidókat rabolja ki, holott Ákhis szövetségeseit fosztogatja és gyilkolja. Mindenkit megöl, mindenkit kiirt, még a gyermekeket is, nehogy beszélhessenek.
De hogy nem látta a király tizenhat hónapon át a valóságos helyzetet? Hogy nem nézett utána, hogy egész szövetséges városok tűntek el a földje színéről? Esetleg ennyire neheztelt a zsidókra, hogy bármit elhitt róluk, még láthatatlan hadtesteket is?
További érdekesség, hogy Dávid amálekitákat is írtogatott, holott azokat egyszer már teljesen és tökéletesen kiírtották! Oh, míly szép is az események eme fordulata!
A következő fejezetben arról esik szó, hogy a filiszteusok hadra kelnek az izraeliták ellen, Dávid pedig, aki Saul király fegyvernöke és veje volt, a filiszteus király testőrkapitányává válik. (28, 1-2.)

Ez az a pont, ahol a két szál utóléri önmagát, és Sámuel halott, Saul pedig kiírtotta az országából a varázslókat és jövendőmondókat.
A filiszteus és az izraelita sereg pedig ismét nagy-nagy összecsapásra készült.
Csakhogy Saul eléggé megrettent a filiszteusok serege láttán. Az Úrtól kért tanácsot, de sem álommal, sem az Urimmal, sem a prófétákkal nem sikerült kihúzni semmit Mr. Istenből.
No, erre egy halottidéző (nekromanta) asszonyt kérte hogy kerítsenek neki, és megtudta, hogy Endorban van még egy (Harc az Endor bolygón! - látta valaki a filmet?).
Saul álruhát vett és elment az asszonyhoz, mire az mondta neki, hogy Saul megtiltotta az ilyen ügyködéseket. De Saul megígérte hogy nem árulja be, így az asszony ráállt. Sámuelt kérte megidézni Saul. Mikor pedig meigdézte az asszony Sámuelt rádöbbent hogy a vele szemben ülő maga Saul. De Saul megnyugtatta, hogy nem lesz baja. Mire az asszony folytatta a jóslást "istenfélét látok feljönni a földből" - mondta.
Saul nem látott semmit, kérdezte hogy néz ki az alak. Az asszony leírta neki (öreg és palást van rajta), mire Saul rögtön tudta, hogy ez Sámuel.
Sámuel megint nem sok segítő szándékról tesz tanúbizonyságot, az amálekiták esetét emlegeti fel már megint, és közli, hogy "te pedig holnap ... velem leszesz". Dettó ugyanaz, mint Jézus fog mondani az egyik latornak az egyik evangélium szerint!
Saul teljes letargiába esett, nem mozdult, nem evett, nem csinált semmit. Végül a halottidéző asszony erőltetett bele pár falatot (amiben nyilván az is ösztökélte, hogy Saulnál minél jobb színben tűnjön fel a tiltott rítus után).

Megjegyzem érdekes, hogy bár tilott dolog, de Sámuel próféta simán előjött az idézésre és még csak nem is nyavajgott.
A Szórakoztató Bibliából pedig többet is megtudunk a halottlátó asszonyról, mégpedig a héber eredeti szövegről. Azt betű szerint így kell olvasni: "egy asszony, aki az Ob birtokában volt". Ob szíriai istenség volt, akinek szobrai tompán kongó, szinte a föld alól hallatszó hangon mondták jóslataikat
.

Közben a két sereg egyre közelebb ért egymáshoz. Érdekes adalék, hogy a filiszteus király a sereg végében helyezkedett el (Dáviddal egyetemben), nem pedig az első sorokban.
A filiszteusok pedig aggódni kezdtek hogy elöl is zsidó, hátul is zsidó, nem lenne jó ha Dávidban hirtelen feltámadna a hazafiság, kérték a királyt hogy küldje haza a csatából Dávidot és martalócait.
Ákhis pedig nem akart bajt, így kérte Dávidot, hogy menjen el, bár egyúttal közölte, hogy ez nem rajta múlik, ő kedveli Dávidot (annak alapján amit tud róla).
Dávid persze rögtön megsértődött, hogy mi alapon nem bízik benne a király, de Ákhis nyugtatta, hogy ő ugyan bízik, csak a többi vezér nem. Így végül Dávid nem kukacoskodott tovább.

Közben Dávid újdonsült városát (Skilágot) az amálekiták felperzselték. Igazán nem szép ez egy utolsó szálig kiírtott néptől!
Egyébként más szokások dívtak az amálekitáknál mint a zsidóknál: nem csak a szűz nőket ejtették fogságba, hanem minden nőt. Valamint minden gyereket is, nemre való tekintet nélkül.
Volt erre nagy sírás-rívás, és amikor azt már nem bírták tüdővel jól meg akarták kövezni Dávidot. De Dávid most nem szaladt el, helyette kihozatta az efódot és úgy kérdezte meg az Urat hogy most mit tegyen. Az pedig helyeselte, hogy üldözze a támadókat. (Mondjuk ha a sorok között olvasunk egyértelmű, hogy Dávidnak ezúttal nem volt lehetősége elfutni, csakis azért vállakozott a harcra, illetve az emberei nagyon is jól ismerték legendás gyávaságát vezérüknek.)
Mentek hát, de a Bésor pataknál 200-an már nem mentek tovább. Nem tudni miért, nekem gyanús, hogy a 400 ember volt eredetileg, +200-al meg csak a történet mondója toldotta meg a számot. A hivatalos indoklás szerint az a 200 ember túl fáradt volt a további meneteléshez!
És egyszercsak belefutottak egy egyiptomiba valami névtelen mezőn, akit elfogtak és beletraktáltak egy csomó kaját. Állítólag már 3 napja feküdt ott súlyos betegen. Dávidék leszarták a betegséget, az emberke meg simán nekiállt bevezetni őket az ellenség hátába, hirtelen már nem is volt se fáradt, se beteg. Cserébe csak annyit kért, hogy ne öljék meg és a gazdájának se adják vissza.
És Dávidék egész éjjel mészárolták a népet, "csak 400 férfiú menekült meg, kik tevékre ülének és elfutának". Namost szerintem itt megint az eredeti sztoriba nyerünk bepillantást, amiben Dávidékat kergették el de izibe!
No, de a(z apokrif) sztori szerint Dávid mindent és mindenkit jól visszaszerzett most. Sőt, még az amálekiták otthagyott cuccait is zsákmányként el tudta vinni.
Amikor pedig a 200 hátrahagyott emberéhez ért mindenki nagyon örült.
A 400-ak viszont úgy szóltak Dávidhoz, hogy aki nem ment velük az csak annyit kapjon amit az amálekiták (akiket még Józsué korában tökéletesen kiírtottak) elvittek tőlük, az extra zsákmányból semmit. De Dávid azt mondta, hogy "aki a holminál maradt" (miféle holminál? Megint lebuktatja magát a szöveg.) az is megérdemli az ugyanakkora részt a zsámányból, mert őrizték a felszerelést.
Ez innentől lett hagyománnyá Izráelben.
Dávid pedig a Júdában lakó vezetőknek és egyéb támogatóinak küldött szintén a szákmányból.

A filiszteus és a zsidó sereg közben összecsapott, és a filiszteusok jól megverték a zsidókat, akik erre megfutottak.
A filiszteusok pedig üldözték Saulékat, Saul mindhárom fiát levágták (köztük Jonathánt is). Sault pedig megsebesítette egy nyíl. Saul látva a közeledő ellent kérte a fegyverhordozóját, hogy ölje meg, félvén hogy a filiszteusok megkínoznák. A fegyverhordozó félt, és nem tudta teljesíteni a kívánságát, így Saul saját kardjába kellett dőljön (öngyilkos lett). Na, erre a fegyverhordozója is öngyilkos lett. És az emberit is mind levágták a filiszteusok "azon a napon". (Érdekes, hogy a csaták mindíg csak egyetlen napig tartanak, nem számít mi van.)
A Jordánon túl lakó izraeliták látva a sereg pusztulását elfutottak mind, a városaik kiürültek, ellenállás nélkül bemasírozhattak a hódítók.
Amikor pedig a filiszteusok megtalálták Saul holttestét levágták, a fejét és vértjeinek(!) darabjait szétküldét az országukban hogy bizonyítsák meghalt az ellenség királya, és mindenki ünnepelhetett.
Fegyverzetét Astarot templomában helyezték el, tesét(?mellvértjét?) Bethsán kerítésére(városfal? határ?) függesztették fel.
Mikor értesültek a dologról Jábes-Gileád lakói elmentek a testért, hazavitték, elhamvasztották, csontjait elásták "a tamaris fa" alatt Jábesben, és 7napos böjtöt tartottak.

Megjegyzés: gyanúsan hasonlít Saul eleste a Benjáminták Szörnytettének sztorijához, de sokkal emészthetőbb változatban.


És végül a könyv tanulsága? Szerintem csakis az, hogy senki nem számolt azzal, hogy valaki még mindíg bírja olvasni a szöveget!