Figyelem: az alábbi szövegek 100%-ban valós eseményeket írnak le! (legalábbis a téma kedvéért ne vessük el azonnal a feltételezést)
Íme, ismét egy nagy könyvbe kezdünk, nagy és csodálatos történetbe, ami annyira szanaszét van tördelve, hogy egészen Ézsaiásig kell várnunk, hogy minden részletében megismerhessük a most következő eseményeket. Hol van már Mózes a maga 5 könyvével ehhez képest?! Ráadásul Sámuel nagy próféta, két könyvet is az ő neve alatt jegyeznek (amik eredetileg a 4 részre vágott Királyok Könyvének részét képezték), de ő már az első vége előtt meghalt saját(?) tanúságtétele szerint. Ezekután szerintem nem leszünk meglepve ha itt is találunk majd megkérdőjelezhető dolgokat. De kezdjünk bele:
Volt egyszer egy ember (szakálla volt kender), élt békés bigámiában, egyik felesége gyerek nélkül, holott a férj őt szerette jobban, annyira hogy minden évben elment Silóba és áldozatot mutatott be az egész családjának, meg mégegyet ennek a feleségnek a kedvére. De az Úr bezárta Anna méhét.
Anna végül maga is imádkozott az Úrhoz, akit ő a "Seregek Ura" névvel illetett, és megfogadta, ha fiút ad neki, akkor azt az Úrnak szenteli, mégpedig úgy, hogy fejét sose éri majd borotva. (Ettől a gyerek egyébként nem lett olyan mint Sámson.)
Mivel azonban Anna némán imádkozott, csak a szája mozgott a szentély bejáratánál heverésző főpap azt gondolta, biztosan részeg a leányzó, és el akarta küldeni. De aztán Anna kimagyarázta magát, a pap azért sikeresen eltávolította a furcsa nőszemélyt, és mindenki boldog volt.
Megjegyzendő, hogy a főpap egyik fia ugyan a Fineás nevet viselte, de ez már nem a Bírák könyvében említett Fineás, annak az apja Eleázár volt.
A szerző továbbá Silót jelöli meg Éli főpap székhelyéül, csakhogy a Siló nevű falu még a föníciaiakhoz tartozott abban az időben. A szentírás szövege alapján valóban nehéz megtudni, mekkora területet birtokoltak a zsidók Éli főpapsága idején; milyen vidékeken laktak; vajon rabszolgák voltak-e még, vagy csak a föníciaiak adófizetői - akiket a tudatlan héber írók makacsul filiszteusoknak neveznek.
Telt-múlt az idő, és Anna terhes lett végül egy fiúval, akit Sámuelnek nevezett el.
Innentől Anna míg a gyerek szoptatós volt nem ment a család többi részével a szentélybe Silóban, helyette otthon maradt, mondván annyi időt akar vele tölteni amennyit lehet, aztán elviszi és otthagyja az Úrnak fogadalma részeként (meg a szokásjog is ez volt, emlékezzünk vissza hogy lesz valakiből lévita Mózes törvényei szerint!).
A férj beleegyezett a dolgokba.
Amikor pedig eljött az ideje és a gyerek már elég nagy volt, de még nagyon kicsi felvitte Anna Sámuelt Elihez, bemutatta neki, és nagyon sok áldozatot mutattak ott be ketten. (Megjegyzem az egész körülmény igen gyanús, mintha Elinek mint balkézről való gyereket mutatná be Anna a gyerkőcöt!)
Megjegyzés: A 2.1.-ben a "szarv" valószínűleg méhet jelent.
2.6. "Az Úr ... sírba visz és visszahoz." Feltámadások? Jó, jó csak imádkozik meg dícsérő költeményt zeng, de nem túlzás ez? Mármint itt még nincs szó Lázárról vagy Jézusról, ez azoknál messze korábban íródott.
Eztán Sámuel (volt) családja hazament Rámába.
Aztán arról értesít minket a szöveg, hogy Éli fiai rosszalkodtak, nevezetesen az áldozati ételekből torkoskodtak.
Aztán mesélnek arról, hogy Anna az éves zarándoklaton nem áldoznivaló dolgokat hozott, hanem mindíg csak egy maga kötötte ruhácskát az egyébként Éliék által a széltől is óvott Sámuelnek (eskü csak azért lesz mindenki itt hasonló nevű - Sámuel, Saul, Salamon -, hogy össze lehessen keverni őket!).
Éli pedig imát mondott, miszerint a nála hagyott Sámuelért Annának legyen még egy gyereke. És az Úr meghallgatta a kérést és meglátogatta Annát és az megfogant méhében, és szült 3 fiú és 2 lányt. Csak én látom úgy, vagy úgytűnik Mr. Isten itt a hagyományos módon nemz gyerekeket egy asszonynak messze Jézus születése előtt?
Mindenesetre időközben a kis Sámuel felcseperedett (nem jutott hát Benjámin sorsára, aki 80 évesen is "kicsi" maradt).
MEGJEGYZÉS: mivel Annának számos gyereke született, akik nem hisznek a Bibliában esetleg előállhatnak azzal a feltételezéssel, hogy Anna gyermektelenségének talán a férje volt az oka, de akkor a másik feleség gyermekei csakis házasságtörésből születhettek. De persze mi jobban tudjuk, hiszen itt az Úr közvetlenül besegített az eseményekbe (bár lenne rá valami konkrét bizonyíték, legalább arra, hogy az Úr létezik, sóhajthatunk nagyokat.
No és ekkor, mikor Éli már vén volt mint az országút, derült ki a nagy turpisság, miszerint Éli fiai (is?) a szentélybe - mi több, ez maga volt a Gyülekezet Sátora, tehát a Frigyláda is itt kellett legyen, azaz maga az Úr tartott itten mindent szemmel - érkező asszonyokkal ... hát együtt "háltak" (azaz szexeltek). Csak nem nekik voltak köszönhetőek Anna újabb gyermekáldásai?
A főpap, Éli mindenesetre figyelmeztett fiait hogy ez nem járja, de más büntetést nem rótt ki rájuk. A fiúk pedig nem hallgattak rá - de nem jószántukból, hanem mert az Úr meg akarta ölni őket. Gondolom ha a dolog előre eldöntött, akkor már ki akarták élvezni azt a kis hátralévő időt, hiszen az Ótestamentumban nincs szó halál utáni életről, ott az emberek csak meghalnak és eltemetik őket.
Sámuel pedig bár már felnőtt még tovább nőtt, és őt mind az Úr, mind a nép szerette (azaz ő betartotta a szabályokat).
És egy nap eljött "Istennek embere", és első szám első személyben kezd el beszélni az Úr nevében. He? Talán fordítási hiba, és Isten jött el emberi alakjában? De nem, mert utána meg első szám 3. személyben folytatja a beszédet az Úrról. Különös és zavaró epizód.
Azt prófétálja ez a valaki végül, hogy Éli leszármazottai többé nem érik meg az öregkort sohasem. Valamint a két fia Élinek (akik már megvannak) egy napon fognak meghalni. Ez lesz a jele, hogy a jóslat valóban érvényesülni fog.
Végül azt is közli, hogy új főpapot fog kiválasztani az Úr, neki (az Úrnak) kedveset.
Amikor Sámuel ott paposkodott Silóban az Úrhoz kevés dolog volt köthető, nem történt egyetlen nyilvánvalóan hozzá köthető esemény sem.
Aztán egyszer, mikor Élinek az öregség már szinte elvette látását, aludt a szokott helyén, de a tüzet a sátorban még nem oltották el, akkor Sámuel is ott feküdt a sátorban az Úr ládája mellett, megszólította az Úr Sámuelt. Sámuel azt hitte Éli hívja, de az visszaküldte aludni mondván, nem ő volt (azért azt várnád megismeri a hangját annak, akivel évekig együtt lakik).
Aztána dolog megismétlődött, és Sámuel ismét odament Élihez, mert még nem ismerte a trükköt, hogy ilyenkor nyugton kell ülni (ejj, de leleplezi magát a szöveg, ejj). Éli megint visszaküldte a helyére.
Harmadszor is eljátszották ezt, mire Éli nek "eszébe jutott" (azaz elmagyarázta?), hogy az "Úr hívja Sámuelt". Elmondta, mi a helyes teendő ilyen helyzetben: ülni és visszakérdezni, nem gondolkodni és megkeresni a valódi beszélőt!
Na, megint "szólott az Úr", és Sámuel végre veszteg maradt.
Mondta az Úr "olyan dolgot cselekszem ... melyet valakik halanak, mind két fülük megcsendül bele" - persze, ez is valószínűleg csak egy szófordulat, de annyira szép, hogy megéri idézni :)
A tett azon a napon fog következni mikor elkezdi az Úr Éli leszármazottainak büntetését. A jóslatról pontosabb infót is kapunk, miszerint "Éli háza sosem fog eltöröltettni", azaz Éli háza örökkön örökkön örökké fenn fog maradni!
Az, hogy mi fog történni nem derül ki egyelőre, legyen hát meglepetés!
No, erről a találkozóról Sámuel természetesen nem mert beszámolni idős mesterének és jótevőjének, hiszen hogy is nézett volna ki halállal fenyegetni őt és egész családját?
De Éli ráparancsolt, és Sámuel csak elmondta mint esett. Éli pedig úgy reagált az átok hírére, hogy "az jó". És ennyi volt.
Ennek az eseménynek amúgy végül híre ment, Sámuelt elkezdték prófétának tekinteni.
Aztán egy idővel később Izráel felvonult a filiszteusok országa ellen
.
Láthatjuk, hogy a szent szerző megint csak bizonytalanságban hagy bennünket. Ez a különös történetíró nem közli sem azt, miként lázadtak fel a zsidók filiszteus uraik ellen, sem azt, mi volt a háború oka, sem pedig a zsidók által megszállt terület fekvését. Csak a szemben álló hadseregek táborhelyét jelöli meg pontosan. Ezt is szerencsétlenül teszi. Egyetlen ókori geográfus sem említette Ében-Ézert vagy Áfeket. A szent szerző csupán arról beszél, hogy négyezer zsidó esett el, a frigyláda ellenére (ami ugyan a csatában akkor még nem volt jelen, de nem volt annyira messze sem). Hogyan érhető fel ésszel, hogy egy rabszolganép, amely ilyen gyakori és súlyos veszteségeket szenvedett, oly hamar talpra állhasson? A bibliakritikusok azzal gyanúsítják a szerzőt, hogy túloz - a sikerek és a kudarcok leírásában egyaránt. Szemlátomást többet foglalkozik Sámuel magasztalásával, mint a zsidó történelem kibogozásával. Hiába várjuk tőle, hogy hű leírást adjon az országról, arról a területről, amelyet az idegen uralom alatt birtokukban tartottak, a felkelés körülményeiről, lakóhelyükről vagy legalább a szállásukul szolgáló barlangokról, védelmi intézkedéseikről, hadvezéreikről. Egyetlen szó sem esik ezekről!
Ebből azt a következtetést vonhatjuk le vizsgálatunk során, hogy az e történetet elbeszélő levita ugyanúgy járt el, mint ahogyan a középkori szerzetesek írták le országuk történetét.
Nos, a csata folytatásához a zsidók elhozták a frigyládát tárborukba, és az emiatti örömködés zajai meglehetősen rontották a morált a filiszteusok táborában. Számomra kissé fura, hogy ebben a könyvben a frigyláda jelenléte azonossá vált az Úr jelenlétével, de biztos jobban tudják. Vagy ez most bálványimádás?
Végül aztán a filiszteusok csak összeszedtek annyi bátorságot hogy legalább kimenjenek harcolni, és csodák csodája a frigyláda jelenléte ellenére 30,000 embert vesztettek a zsidók, iszonyatos vereséget mért rájuk a filisztus/főniciai?/ sereg.
Ekkor Éli 98 éves volt, és mint kiderült az Úr azért hagyta leölni saját népét, hogy Éli két fia meghalhasson (egyazon napon). Kérdem én, hová tűnt az a nagy lesújtó erő, amivel az Úr eddig dolgozott? Miért kellett feláldoznia annyi ártatlan mellékszereplőt? Kifürkészhetetlenek az Úr útjai? Bizonyára, de miért kever bele mindíg ártatlan nézelődőket?
Ráadásként egyébként az Úr ládáját is elvitték hadizsákmányként!
Egyébként ez utóbbi hírtől Éli úgy meglepődött, hogy elesett (konkrétan: leesett a székéről) és az Úr hajlékának oszlopán kitörte a nyakát. Igazi isteni sorscsapás, nemigaz?
De ekkorra már úton volt az utánpótlás Éli leszármazottaiból: Fineás felesége volt terhes, és mindezen hírekre (miszerint meghalt a férje, sógora és apósa) megindult nála a szülés. Nehéz szülés volt, de fiúgyermek.
A filiszteusok közben elvitték magukhoz a frigyládát és berakták a saját templomukba. A filiszteusok Dágont tisztelték.
Jegyezzük meg mindenekelőtt, hogy ezek a filiszteusok, akik ájtatosság dolgában igen derék legények voltak, a legnagyobb tiszteletet tanúsították a fogságukba esett isten iránt. Az imént láthattuk, mennyire hittek a hatalmában. Eszük ágában sem volt, hogy a más vallások istenségeit nyakra-főre gyalázó, türelmetlen fanatikusok módjára járjanak el. Tisztességgel bántak Izrael istenével. Ha holmi Jupiter vagy Buddha a keresztény inkvizítorok kezébe esett volna, azok hamarosan a szemetes gödörbe vetik. A filiszteusok ellenben tudták, hogy Jehova a csata kimenetele folytán kezükbe került ládában tartózkodik, Asdódba szállították a szent dobozt, egyik legszebb épületükbe, Dágon templomába. Itt a szentély legnagyobb tiszteletben álló részében helyezték el, közvetlenül Dágon mellett.
Ez a Dágon nem volt holmi gonosz fráter. Nem követelt emberáldozatokat. Jóindulatú isten lehetett. Ennélfogva bizonyára alaposan meglepődött, amikor az éjszaka kellős közepén Jehova egyszerre csak kilépett a ládájából, rárontott, mint valami dühöngő díjbirkózó, és az oltár tetejéről a földre hajította.
A templomot helyreállították Dágon hívei, de másnap este Mr. Isten megint megvárta, amíg újra egyedül maradt, tanúk nélkül, sötétben, és akkor aztán kitombolta rosszkedvét, kitöltötte haragját, mint valami óvodás. Jegyezzük meg, hogy nem nappal, mindenki szeme láttára tette mindezt, hogy bizonyítsa fennsőbbségét Dágonhoz képest, hogy ő mennyivel valódibb és hatalmasabb isten, hanem sötétben, tolvaj módjára, aminek hatására az egyszeri olvasó rögtön elgondolkodik azon, nem csak holmi zsidó tolvaj-kémek bűvésztrükkjéről van-e szó?
Eme második napon már nem egyszerűen ledöntötték Dágon szobrát, hanem meg is csonkították a szobrot, az egyik darab pedig a templom küszöbén állapodott meg, ezért Dágon hívei azóta nem lépnek Dágon templomának küszöbére.
A történtek közvetlen következménye pediglen az lett, hogy elhatározták nem maradhat ott az izraeliták ládája. Össze is gyűltek mind a filiszteusok fejelmei és megtanácskozták, hogy vigyék Gáthba a ládát.
Csakhogy a dolog nem működött, a városban az Úr mindenkit aranyérrel súlytott.
Így továbbvitték a ládát Ekronba, ahol sokan meghaltak az Úr miatt, és akik nem, azoknak súlyos aranyerük lett.
Így megint elküldtek a filiszteusok fejedelmeiért, hogy küldjék vissza az izraelitáknak a ládájukat.
A filiszteusokat tehát arra szemelte ki az isten, hogy bosszút álljanak az istenen az őt ért sérelemért - mégpedig úgy, hogy foglyul ejtik az istent. Csak miután kiszemelte a filiszteusokat önmagának fogságban tartására, akkor szánta rá magát Jehova mester, hogy megbünteti őket, amiért az ő választottjai lettek. Szemlátomást egyre kevésbé logikus az ügy - viszont annál istenibb.
Az Úr ládája eddigre már 7 hónapja volt a filiszteusok uralta földeken. Ekkor kérdezték meg a filiszteusok a papjaikat és jövendőmondóikat, hogy hogyan lehetne további bajok nélkül visszajuttatni a ládát a zsidóknak?
A filiszteus jósok, noha egy átkozott nép fiai, itt igazi prófétáknak bizonyultak: azt mondták, vétekért való áldozatot kell hozniuk az istennek (amit a ládába kell majd helyezniük). Azok azonban nem tudták, mi fán terem egy "vétekért való áldozat", így rá kellett kérdezniük. A válasz az volt, hogy jelen esetben, mivel a filiszteusoknak 5 fejedelmük van 5 arany végbelet és 5 arany egeret. Az egerek is a filiszteusokat érintő csapás részei voltak, mint egy mellékmondatból kiderül (yuck, belegondolni is rossz, hogy akkor most az egerek rágták az emberek kitüremkedő végbelét?).
A 6.6-ban egy feltehetően téves utalás történik az Exodusra (legalábbis Mózes apokrifnak nyilvánított kötetei azt mondják, a Fáraó szívét Mr. Isten keményítette meg, nem maga a Fáraó, Egyiptom népe meg csak követte a Fáraót (akármelyikről is lett volna szó), a népnél egyáltalán nem volt szívkeményítés).
Nos, a ládát, oldalára akasztva egy táskát amibe az aranyholmikat kellett tenni fel kellett rakni egy újonnan készített szekérre két meghatározott típusú tehént befogni a szekér elé, aztán elengedni az egészet. A jóslat pedig úgy fejeződött be, hogy ha Béth-Semes felé megy a szekér, akkor a zsidók istene okozta a bajokat, ha pedig másfelé, akkor csak úgy megtörténtek (azaz pl. Dágon keze sem volt eme szörnyűségekben, úgy tűnik a filiszteusok nem tulajdonítttak feltétlen mindent a világon holmi isteni ténykedésnek, és még módszerük is volt az "objektív" bizonyításra).
A szekér pedig el is indult Béth-Semes felé, és nem tért el az iránytól. A filiszteusok pedig követték a szekeret, így kétség nem lehet a dolog felől.
A B-S-beliek éppen búzát arattak akkor, és mikor meglátták a ládát nagyon megörültek. A szekér egyébként egészen Józsua mezejéig ment, ami tovább volt, mint Béth-Semes.
Azon a mezőn akadt egy nagy kő, azon tüzet gyújtottak a szekér fájából és áldozatként felpakolták rá a két tehenet az Úrnak való áldozatul. Akárkik is laktak az idő szerint B-S-ben.
A filiszteusok 5 fejedelme pedig még ezt is kivárta, és csak ezután mentek haza nagy elégedettségükben, hogy most már biztosan elmúlt a baj a fejükről.
E história olvasása közben önkéntelenül Sára története jut eszünkbe, akit kilencvenéves korában szöktetett el szépségéért Gérár királya, minthogy Ábrahám húgának vélte. Emlékszünk rá, hogy amíg a király nem küldte vissza a pátriárka feleségét, Jehova rendeletére az ország valamennyi hölgyének méhe zárva maradt. Most a filiszteus végbeleknek üzent hadat isten, míg csak a frigyláda vissza nem került a zsidókhoz.
Felsorolja egyébként a szöveg a végén a filiszteus fejedelmek székhelyeit, egyet ki is emelnék: Gázát. Szerintem ez eldönt bizonyos kérdéseket, de most nem ezzel kell foglalkoznunk, olvassunk tovább, de előtte jegyezzük meg: nem csak körülkerített városok léteztek a Biblia szövege szerint sem, ez most tisztázódott.
A Béth-Semesiek azonban nem szégyelltek belenézegetni a szent ládába (holott ha egy tisztességes áldozatot be tudtak mutatni szerintem tudtak erről a hagyományról is), és ezért az Úr aki belenézett a ládába arra lesúlytott (azaz megölte őket). Ezeknek száma 50,070 fő volt.
Gyakorlatilag lehetetlen azonban, hogy egyidőben ötvenezer-hetven személy vegye körül a frigyszekrényt - nemde?… Tegyük fel, egyszerre tízen, húszan - ha úgy tetszik harmincan - emelték fel a tetőt, s pillantottak be a ládába. Ez az első húsz kíváncsiskodó nyomban megbűnhődött vakmerőségéért. Hipp-hopp! Máris villámtól sújtva rogytak le. Hogy a következő húsz nem okult belőle, és szintén hirtelen halállal pusztult el - ez még hagyján. Tegyünk hozzá még egy harmadik fordulót is - ez a tíz-húsz fenegyerek szintén egy pillanat alatt szörnyű halállal lakolt. Teringettét! Nehezen hihető, hogy a béth-semesiek továbbra is a hullákon átgázolva tódultak oda, bekandikálni a szent dobozba. Vagyis olyan kemény kobakjuk lett volna, hogy makacsul egymás után halálra sújtatták önmagukat, mikor látták az előttük levők azonnali pusztulását? Akármilyen nyakasok lehettek a béth-semesiek, kénytelen-kelletlen megtorpantak a hullahalmaz gátja előtt, s nem volt szükség még teméntelen sok holttestre, hogy a gát valóban áthatolhatatlan legyen. Ellenkezőleg: mihelyt vagy hetvenen otthagyták a fogukat, bizonyára általános visszavonulás, rémült menekülés támadt. Az ezen felüli 50,000 csak hazug tódítás lehet.
Egy másik futólagos megjegyzés: ez a Béth-Semes, amelyről a geográfusoknak fogalmuk sincs, mégiscsak igen jelentős város lehetett, hiszen egyszerre ötvenezer-hetven lakosa pusztult el!…
A ládát innen elvitték bizonyos Abinádáb házába, ahol Eleázárra és fiára bízták az őrzését.
Innen "sok idő eltelt": 20 év.Ezalatt Iráel népe hiába siránkozott nem jött senki, hogy megszabadítsa őket a filiszteusok igájából. De Sámuel megmondta nekik, ha elhagyják az idegen isteneket és Astarótot (ki vagy mi volt Astarót?), és csak az Urat követik, akkor majd megszabadítja az Úr őket a filiszteusoktól.
Az izraeliták így is tettek, mire Sámuel mondta, hogy akkor lehet sereget szervezni. A sereg Mispában gyűlt össze és böjtöltek kicsit.
No,a filiszteusoknak sem kellett több, azok is eljöttek a seregükkel (fura szokások dívtak akkoriban, nemde?). Az érkező sereg nagy volt, hát Sámuelt kérték csináljon valamit, mire az áldozott egy bárányt. Erre az Úr eljött, nagy hangon ráordított a filiszteusokra, ami annyira összezavarta őket, hogy a zsidók könnyen győzhettek felettük
Sajna ez persze ezt is jelenti, hogy a Sámuelnek tett jóslat NEM teljesült, hiszen nem aznap történt ez, mikor Éli fiai elhúnytak az Úr keze által! Ezennel ezt a könyvet is apokrifnak kell minősítenünk.
A győzelem akkora volt, hogy Sámuel életében a filiszteusok többet nem támadtak a zsidó népre.
A szöveg azt a marhaságot is elköveti, hogy a filiszteusokat emoreusokkal is egyenlővé teszi, ami nem tudom, hogy jön össze (vagy pedig a mellékmondat értelmetlen kontextusban van elhelyezve).
Sámuel pedig bíró lett és maradt míg meg nem halt. Rámában élt míg meg nem halt.
Amikor öregedni kezdett, két fiát, Joelt és Abiát segédjévé nevezte ki. Ezek azonban alig voltak különbek Hofninál és Fineásnál.
"De fiai nem járának az ő útjain, hanem a telhetetlenség után indulának, és ajándékot fogadának el, és elfordíták az igaz ítéletet." (8,3.)
Érdekes: Jehova, aki Éli fiait megölte, most nem sújtott le villámával, bármily botrányos volt is Sámuel fiainak züllöttsége. A sápszedés tehát nem keltett felháborodást benne. Csak apró-cseprő véteknek számított szemében az égi áldozatok serpenyőjében turkálók szentségtöréséhez képest.
De ez már egy másik történet.
És (az Úr) a 7. napon megpihent. És minden gallyra ment ...
és ezért az Úr lesúlytott rájuk.
Jézus életében...
Jézus a kereszten...
Egy idő múltán...
És a hit találkozott a hittel...
De Jézus megmondta mi a teendő!
Hát :)
Látod Jézust? (Nézz lejebb!)
Jézus mindenhol ottvan!
